Borbély Szilárd regénye minimum az év könyve, ha nem az évtizedé. (Szerbhorváth György kritikája Borbély Szilárd Nincstelenek című könyvéről)
Kissé igazságtalan és ízléstelen ugyan ez az évkönyvezés – hisz a Sorstalanságot sem megjelenése évében ismerték el -, de merem állítani: Borbély Szilárd Nincstelenekje (alcíme: Már elment a Mesijás?) kötelező olvasmány kell legyen mindenki számára. Aki nem olvassa el, azzal én nehezen fogok tudni szót érteni, ha a közelmúlt, vagy ha akár a jelen Magyarországáról akarunk beszélgetni. Dumálhatunk, de egymást megérteni aligha fogjuk. Ez így ugyan szigorú s túlzás, de másképp e könyv fontosságát érzékeltetni aligha tudom.
Ám nem páratlan ez a mű. Abban az értelemben, hogy a magyar szocializmus mélyszegénységét szintén egy gyerek szemszögéből láttatja Barnás Ferenc A kilencedik c. regénye, amely hasonlóképpen vág bennünket gyomron és agyba (A kilencedik már Amerikában is sikeres, illetve ott az). És adja magát a párhuzam a két világháború közti szociográfiai irodalommal: a Puszták népével, A tardi helyzettel. Csak Borbély regénye sokkal több, mint a szociográfiák, irodalmilag mindenképp. Költői nyelv ez, hozza gyerekkora helyszínének, a Tiszán-túli falunak a tájnyelvét, de a mélyszegény, iskolázatlan emberek „nyelvnélküliségét” is. Az anya révén pedig egyfajta vallásos-misztikus nyelvezet is megjelenik, amely egyébként oly jellemző Borbély költészetére.
Ha a fülszövegben nem jegyezné meg, akkor is tudnánk Borbély korábbi műveiből, interjúkból, hogy mennyire önéletrajzi ihletésű e regény. Hogy mennyire átélt ez a koszos és büdös falusi világ, a kilátástalanság, a reménytelenség, a hiábavaló vágyakozás – hogy mennyire megszenvedte jómaga. De megszenvedte az apa szenvedését is, aki, mint szinte mindenki, az alkoholba menekül, bár kitörne a faluból – ez nagy sokára, későn, megtörténik, viszont addigra már mindenki traumatizálódik.
A hatvanas évek végén járunk, egy primitív, undok, gonosz, erőszakos magyar világban, ahová az anya is idegenként érkezik. Ahol nincs semmi, de nem is várható semmi. Ahol az állatok leölése (nem csak a háziállatoké), felesleges gyilkolászásuk, de a gyerek verése is magától értetődik („Apám csak azért nem ver minket, mert nincs itthon.”) Ahol nincs szerelem, csak állatias baszás. A gyerekek rémülten nézik, hogy az apjuk veri az anyjukat. Akkor nyugszanak meg, amikor a nővér észreveszi, hogy a szülők – basznak. Ahol éheznek, doboz tejföl jut egy napra, hogy legyen mit enni, vasárnap pedig sokszor nincs húsleves. Ahol az utolsó örömteli gyarapodás 1944-ben volt – amikor a falu magyar népe vállvetve, de szemlesütve hordta szét az elhurcolt zsidók ottmaradt kis vagyonkáját (hisz javuk szintén szegény volt), és őrülten, veszetten keresték az eldugottnak hitt aranyat. Ez a zabrálás, a közös bűn titka tartotta aztán össze a falut, más semmi.
Itt nincs hit, legfeljebb babonák. A „kommunizmus” is csak egy új rendszer, közel a román határhoz, valahol a világ végén. A megalázottságban és megszomorítottságban egyvalakit ismer fel a fiú ismerősként, sorstársként: „Mesijás hasonlít hozzánk. Nem tartozik sehová.” – tehát Mesijás, a dadogós cigány, akit leköpdösnek. A férfiak a kocsma előtt cigányviccet mesélnek és röhögnek, mert nyakig szarban áll a cigány – ez a nevetséges. Köpnek, káromkodnak, odahugyoznak, ahol épp állnak. Animális világ, midnen csupa szar, picsa, fasz. Ahol a felnőttek kendőzetlenül beszélnek a dolgokról, a gyerek már úgyis látta az állatokon. Nem jár az újság, legfeljebb egy-egy könyv kerül elő. Végül a művházban a tévé – abban sincs köszönet, az öregek semmit nem értenek, nagy a zűrzavar, ezen is összevesznek. Csak a párttitkár van följebb, de úgyis csak az ingyensör a lényeg. Az anya úgy menekülne, hogy mindennap a kútba ugorna – visítva rohannak utána a gyerekek. A brutális, az állandó félelem elől – ha lehetne – a fiú a képzeletébe menekül, a prím számok világába, e titokzatos dolgok közé. Hogy sikerrel-e? A siker fogalma itt ismeretlen. A fiú azt képzeli el, hogy az anyja halott: „Elalvás előtt befordulok a fal felé. Egész nap azt kívántam, hogy haljon meg. Most ettől megnyugszom.” Szeretet nélküli ez az élet. Vagy ha van, úgysem tudják kimutatni. Ha ki tudnák, nem lenne szabad. Gyűlölni szabad, azt lehet. Ha anya és apa alszik, megnyugszik – addig sem bánthatják.
Nehéz bármihez is hasonlítani ezt a mély magyar (és nem mélymagyar, bár akár az is lehetne) világot. Semmihez sem hasonlítható – hisz az emberek itt végül egymást teszik tönkre, nem kell hozzá külső erő, kívülről jövő büntetés, őrség, szögesdrótok. Aki átélte, de túlélte, aligha szabadulhat tőle. Borbély Szilárd sem tud, s hogy megírta, nem azt bizonyítja, hogy volt ereje kitörni onnét. Valami mást bizonyít, nem tudom, mit.
Nehéz bármihez hasonlítani ezt a mély magyar világot, de nehogy bárki azt higgye, végérvényesen eltűnt a hetvenes évekkel, a kádári konszolidációval. Vagy ha eltűnt, visszajött.
A minap olvastam az ÉS vezércikkében, hogy több százezren csigáznak az országban, de csak pár hétig tehetik, amíg idény van. Aki három centisnél kisebb csigát szed, azt megbüntetik. Százezrek számára párhavi megélhetést adnának a csigák, ha hagynák. A vidéki sajtó bűnügyi hírei másról sem szólnak, mint családon belüli erőszakról, ezer-forintért-ölésről. 2013-at írunk, de a mélyszegénység és a brutalitás visszatért, terjed újra. Vagy ez volt mindig is, de innen nézve nem vettük észre, nem akartuk látni. Most ismét láthatjuk. Így még megrázóbb Borbély Szilárd Nincstelenekje. És végül egy részlet, ha már csigák:
A lánctalpas járművet kétéltűnek mondják, mert tud úszni is. Ezt szeretném kipróbálni. A nővéremmel nagyon várjuk az árvizet, hogy érjen már végre ide, mert akkor talán beleülhetünk. Anyánkat azzal vigasztaljuk, hogy akkor legalább elmehetünk végre. Most ennek nem örül. Addig is halásszuk az árokban a csigákat.
Néhány nap múlva büdös lesz a befőttesüveg. Fertelmes dögszaga van. A csigák fenn lebegnek a tetején. Visszaöntjük a halott házakat az árokba. Mintha úsznának. De csak a víz sodorja őket.
„Mi vagyunk a csigák”, mondja a nővérem.
„Miért mondod ezt?”, kérdem tőle.
„Te ezt nem tudhatod, te fiú vagy”, vágja rá.
„Mi az, hogy a fiúk nem tudhatják? Te mit tudsz, amit én nem tudhatok?”, ordítok vele.
„A fiúk mind buták”, mondja.
Ezt anyám szokta mondani, amikor a nővéremmel sutyorognak. Anyám a nővéremet szereti jobban. Na meg az öcsémet, mert ő a Kicsi.
„A lányok a buták. Meg pisisek. Ha nagy leszek, majd jól megverlek”, mondom. A maradék csigát kiöntöm az udvarra. Összetaposom a csigaházakat. Nyálkás és büdös lé folyik ki belőlük. A tyúkok felkapkodják.”
Borbély Szilárd: Nincstelenek
Kalligram, 2013
324 oldal
keménykötés