Librarius

Az 1909-ben született Jakovits Józsefről méltán állíthatjuk, hogy nem csak alkotásait tekintve, de életútja szempontjából is az egyik legkülönlegesebb magyar művész. Olyan figura, akinek művészete sokkal nagyobb figyelmet érdemelne ebben a felesleges dolgokkal túltelített világban.

Két film is készült róla, de a most előásott 16 milliméteres tekercs egyiknek sem része. A másfél perces, rengeteg vágást tartalmazó filmről semmilyen adat nem áll rendelkezésre, túl azon, hogy Jaki amerikai korszakában készülhetett.

Ritka eset, hogy kommentre hívjuk fel olvasóink figyelmét, de ezúttal a Magyar Írószövetség minősítette a Librarius egyik írását.

Ráadásul azt az írást, amelyiket az elmúlt napokban tízezrek olvastak: Rubin Viola: A férfi dicsérete.

A Pécsi Íróprogram rezidens vendége egyszer csak kap egy telefont országának sportminiszterétől, hogy jelen kellene lennie a Kazanban kezdődő Universiadén, bátorítva a boksz-csapatot. Ez már milyen? Pedig Palmi Rancsevvel pontosan ez történt. (Méhes Károly interjúja)

Mi volt előbb: a boksz vagy az írás?

Körülbelül egyszerre kezdődött mindkettő, úgy 13 éves koromban. Bele akartam vetni magam az élet sűrűjébe, valami érdekeset szerettem volna csinálni. A boksz kaland – de ugyanolyan kaland az írás is. Az egyik a test kalandja, a másik a léleké.

Jó, ez szépen hangzik. De az irodalomban azért ritkán verik meg az embert. Vagy kell megagyabugyálni másokat?

Mindkét műfaj a találkozásokról szól, idegenekkel. Akikkel van valami elintézendő ügy. Igazából a bokszot sem feltétlenül azért műveltem, hogy nyerjek, hanem valamiféle dialógusba kerültem az ellenfelemmel. Tény, hogy 21 évesen kis híján kiverték a jobb szememet – talán otthoni bajnoki címeim ellenére ezért sem lettem igazán nagy bunyózó, mert nálam nem csak az erő számított, túl sokat járt az eszem. A ringben is a háború és béke zajlik amúgy, csak 3 percben. De úgy is fel lehet fogni: ez is egyfajta munka, amit el kell végezni, az adott szabályok szerint.

Sokáig edzősködtél, aztán majdnem két évtizedre ott hagytad a bokszot. Idén a válogatott kapitányaként tértél vissza. Miért?

Ne nevettess – ki él meg irodalomból? Én is csináltam sok mindent, adtam ki lapot, vezettem tévéműsort, és persze írtam. Egyébként voltam már korábban is segédedző, aztán mikor hívtak kapitánynak nem lehetett nemet mondani. Eddig kereken 40 Európa-, világ- és a olimpiai bajnok került ki a kezem alól.

Nem vagyok nagy szakértője a témának: milyen ma a bolgár boksz?

Csak annyit: Londonban tavaly mindössze 2 érmünk volt, egyik sem arany. De az egyiket, egy bronzot bokszoló nyerte. Amúgy meg, mit várhatnánk? Bulgáriában minden lefelé tendál. Minden kis közösségnek nehéz a sorsa, ma mindenki vesztesnek érzi magát, a bokszolók családtagjai, barátai is, mindenütt csak azt hallani, hogy rossz itt, el kell menni Nyugatra – így nehéz eredményeket elérni… Én azt próbálom a fiúkkal elhitetni, munkával, hittel jobb lehetsz a másiknál. Vannak ösztönös bajnokok is, de nekik is meg kell dolgozni a sikerért.

Mennyire kell megdolgozni az irodalmi sikerért?

Meg kell. Ott is mindenki siránkozik csak, hogy túl sok az író, és senki sem olvas már. Sok az író, ez igaz – de sok a jó írónk is, akik képesek megjelenni külföldön, bekerülni a világirodalom vérkeringésébe. És nem igaz az sem, hogy ne olvasnának, sőt, szerintem, többet olvasnak, mint korábban, köszönhetően a számítógépeknek. Nyilván, az első lépések nem egyszerűek, ami a megjelenést illeti: van olyan íróbarátom, aki eladta az autóját, hogy kiadhassa a könyvét.

Rengeteget utazol, edzőtáborozol, sokszor hetekig: Pécsre is egy öthetes minszki távollét után jöttél. Ilyenkor hogyan működik az író? Milyen egy napod?

Sosem volt gond vele, hogy tudok-e írni a boksz mellett. Regényeket írtam meg edzőtáborokban, és nem bokszolós témájúakat. Ott, ugye, van egy komoly napirend. Felkelünk, tréning, reggeli, pihenés, edzés ebédig, délutáni szieszta, aztán nyomjuk megint este hétig. Ebben van minden, bunyó, úszás, futás, ahogy kell. Nekem olyan a beosztásom, hogy minden második nap csak a reggeli és ez esti edzésen vagyok ott – közben meg szabad vagyok és írok. Ezt tudják rólam, hogy így működöm, kész. Egyébként a mai bokszolók sem olyan balhés gyerekek ám, mint régen, hogy elmennek a kocsmába és verekednek. Sokan tanulnak, most is van egy srác, aki jogra jár. Néha még olvasnak is!

Gondolom, ez esetedben kötelező kérdés, ezért is fel kell tennem: mi adott a boksz az író Palmi Rancsevnek?

Aki már egyszer is bokszolt az életében, abból más ember lesz. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. A boksz olyan „beszéd”, ami már nagyon tiszta, a legkevesebb mozdulattal kell elintézni. Ez nálam érvényes az írásra is. Semmi ne legyen a szövegben, ami nem kell. Minden leszűkül, igyekszem a legrövidebb úton elintézni. A valódi és az irodalmi ringben is használja az ember a legjobban az erejét.

Névjegy

Palmi Rancsev főképp költőnek tartja magát, eddig hat verseskötete jelent meg. Három regényt írt, amelyekből az egyik egy volt bokszoló életéről mesél (Bibliai graffiti), míg öt novelláskötetében is szerepelnek sporttal kapcsolatos írások. Felkérésre ő is részt vett abban az irodalmi játékban, ahol Kosztolányi Dezső Esti Kornél sorozatában szereplő, a bolgár vasutasról szóló írás párját kellett elkészíteni a szerzőknek. Palmi Rancsev 2008-ban elnyerte az osztrák Bank Austria Literaris fődíját a Kis szerencse, kissé később című művével. Írásai eddig 14 nyelven jelentek meg. A Pécsi Íróprogram 33., 2013 júniusi vendége volt.

Borbély Szilárd regénye minimum az év könyve, ha nem az évtizedé. (Szerbhorváth György kritikája Borbély Szilárd Nincstelenek című könyvéről)

Kissé igazságtalan és ízléstelen ugyan ez az évkönyvezés – hisz a Sorstalanságot sem megjelenése évében ismerték el -, de merem állítani: Borbély Szilárd Nincstelenekje (alcíme: Már elment a Mesijás?) kötelező olvasmány kell legyen mindenki számára. Aki nem olvassa el, azzal én nehezen fogok tudni szót érteni, ha a közelmúlt, vagy ha akár a jelen Magyarországáról akarunk beszélgetni. Dumálhatunk, de egymást megérteni aligha fogjuk. Ez így ugyan szigorú s túlzás, de másképp e könyv fontosságát érzékeltetni aligha tudom.

Ám nem páratlan ez a mű. Abban az értelemben, hogy a magyar szocializmus mélyszegénységét szintén egy gyerek szemszögéből láttatja Barnás Ferenc A kilencedik c. regénye, amely hasonlóképpen vág bennünket gyomron és agyba (A kilencedik már Amerikában is sikeres, illetve ott az). És adja magát a párhuzam a két világháború közti szociográfiai irodalommal: a Puszták népével, A tardi helyzettel. Csak Borbély regénye sokkal több, mint a szociográfiák, irodalmilag mindenképp. Költői nyelv ez, hozza gyerekkora helyszínének, a Tiszán-túli falunak a tájnyelvét, de a mélyszegény, iskolázatlan emberek „nyelvnélküliségét” is. Az anya révén pedig egyfajta vallásos-misztikus nyelvezet is megjelenik, amely egyébként oly jellemző Borbély költészetére.

Ha a fülszövegben nem jegyezné meg, akkor is tudnánk Borbély korábbi műveiből, interjúkból, hogy mennyire önéletrajzi ihletésű e regény. Hogy mennyire átélt ez a koszos és büdös falusi világ, a kilátástalanság, a reménytelenség, a hiábavaló vágyakozás – hogy mennyire megszenvedte jómaga. De megszenvedte az apa szenvedését is, aki, mint szinte mindenki, az alkoholba menekül, bár kitörne a faluból – ez nagy sokára, későn, megtörténik, viszont addigra már mindenki traumatizálódik.

A hatvanas évek végén járunk, egy primitív, undok, gonosz, erőszakos magyar világban, ahová az anya is idegenként érkezik. Ahol nincs semmi, de nem is várható semmi. Ahol az állatok leölése (nem csak a háziállatoké), felesleges gyilkolászásuk, de a gyerek verése is magától értetődik („Apám csak azért nem ver minket, mert nincs itthon.”) Ahol nincs szerelem, csak állatias baszás. A gyerekek rémülten nézik, hogy az apjuk veri az anyjukat. Akkor nyugszanak meg, amikor a nővér észreveszi, hogy a szülők – basznak. Ahol éheznek, doboz tejföl jut egy napra, hogy legyen mit enni, vasárnap pedig sokszor nincs húsleves. Ahol az utolsó örömteli gyarapodás 1944-ben volt – amikor a falu magyar népe vállvetve, de szemlesütve hordta szét az elhurcolt zsidók ottmaradt kis vagyonkáját (hisz javuk szintén szegény volt), és őrülten, veszetten keresték az eldugottnak hitt aranyat. Ez a zabrálás, a közös bűn titka tartotta aztán össze a falut, más semmi.

Itt nincs hit, legfeljebb babonák. A „kommunizmus” is csak egy új rendszer, közel a román határhoz, valahol a világ végén. A megalázottságban és megszomorítottságban egyvalakit ismer fel a fiú ismerősként, sorstársként: „Mesijás hasonlít hozzánk. Nem tartozik sehová.” – tehát Mesijás, a dadogós cigány, akit leköpdösnek. A férfiak a kocsma előtt cigányviccet mesélnek és röhögnek, mert nyakig szarban áll a cigány – ez a nevetséges. Köpnek, káromkodnak, odahugyoznak, ahol épp állnak. Animális világ, midnen csupa szar, picsa, fasz. Ahol a felnőttek kendőzetlenül beszélnek a dolgokról, a gyerek már úgyis látta az állatokon. Nem jár az újság, legfeljebb egy-egy könyv kerül elő. Végül a művházban a tévé – abban sincs köszönet, az öregek semmit nem értenek, nagy a zűrzavar, ezen is összevesznek. Csak a párttitkár van följebb, de úgyis csak az ingyensör a lényeg. Az anya úgy menekülne, hogy mindennap a kútba ugorna – visítva rohannak utána a gyerekek. A brutális, az állandó félelem elől – ha lehetne – a fiú a képzeletébe menekül, a prím számok világába, e titokzatos dolgok közé. Hogy sikerrel-e? A siker fogalma itt ismeretlen. A fiú azt képzeli el, hogy az anyja halott: „Elalvás előtt befordulok a fal felé. Egész nap azt kívántam, hogy haljon meg. Most ettől megnyugszom.” Szeretet nélküli ez az élet. Vagy ha van, úgysem tudják kimutatni. Ha ki tudnák, nem lenne szabad. Gyűlölni szabad, azt lehet. Ha anya és apa alszik, megnyugszik – addig sem bánthatják.

Nehéz bármihez is hasonlítani ezt a mély magyar (és nem mélymagyar, bár akár az is lehetne) világot. Semmihez sem hasonlítható – hisz az emberek itt végül egymást teszik tönkre, nem kell hozzá külső erő, kívülről jövő büntetés, őrség, szögesdrótok. Aki átélte, de túlélte, aligha szabadulhat tőle. Borbély Szilárd sem tud, s hogy megírta, nem azt bizonyítja, hogy volt ereje kitörni onnét. Valami mást bizonyít, nem tudom, mit.

Nehéz bármihez hasonlítani ezt a mély magyar világot, de nehogy bárki azt higgye, végérvényesen eltűnt a hetvenes évekkel, a kádári konszolidációval. Vagy ha eltűnt, visszajött.

A minap olvastam az ÉS vezércikkében, hogy több százezren csigáznak az országban, de csak pár hétig tehetik, amíg idény van. Aki három centisnél kisebb csigát szed, azt megbüntetik. Százezrek számára párhavi megélhetést adnának a csigák, ha hagynák. A vidéki sajtó bűnügyi hírei másról sem szólnak, mint családon belüli erőszakról, ezer-forintért-ölésről. 2013-at írunk, de a mélyszegénység és a brutalitás visszatért, terjed újra. Vagy ez volt mindig is, de innen nézve nem vettük észre, nem akartuk látni. Most ismét láthatjuk. Így még megrázóbb Borbély Szilárd Nincstelenekje. És végül egy részlet, ha már csigák:

A lánctalpas járművet kétéltűnek mondják, mert tud úszni is. Ezt szeretném kipróbálni. A nővéremmel nagyon várjuk az árvizet, hogy érjen már végre ide, mert akkor talán beleülhetünk. Anyánkat azzal vigasztaljuk, hogy akkor legalább elmehetünk végre. Most ennek nem örül. Addig is halásszuk az árokban a csigákat.
Néhány nap múlva büdös lesz a befőttesüveg. Fertelmes dögszaga van. A csigák fenn lebegnek a tetején. Visszaöntjük a halott házakat az árokba. Mintha úsznának. De csak a víz sodorja őket.
„Mi vagyunk a csigák”, mondja a nővérem.
„Miért mondod ezt?”, kérdem tőle.
„Te ezt nem tudhatod, te fiú vagy”, vágja rá.
„Mi az, hogy a fiúk nem tudhatják? Te mit tudsz, amit én nem tudhatok?”, ordítok vele.
„A fiúk mind buták”, mondja.
Ezt anyám szokta mondani, amikor a nővéremmel sutyorognak. Anyám a nővéremet szereti jobban. Na meg az öcsémet, mert ő a Kicsi.
„A lányok a buták. Meg pisisek. Ha nagy leszek, majd jól megverlek”, mondom. A maradék csigát kiöntöm az udvarra. Összetaposom a csigaházakat. Nyálkás és büdös lé folyik ki belőlük. A tyúkok felkapkodják.”

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Kalligram, 2013

324 oldal

keménykötés

A Mészöly Miklós elbeszélésének címét viselő alkotótáborról a szervezésben oroszlánszerepet vállaló Liebhauser János, a Tolna Megyei Illyés Gyula Könyvtár igazgatóhelyettese beszélt a Librariusnak.

Mi adta az ötletet a Magasiskola megrendezésére?

Mészöly Miklós, a Szekszárdhoz tartozó Porkoláb-völgyben, egy távoli rokona tanyájában írta meg – más, helyi ihletettségű munkái mellett – két nagyszerű regényét: "Az atléta halála"-t, és a „Saulus”-t. Mikor halála után felmerült a terület eladása, Szekszárd városa megvette a telket. Az egykori - építészetileg értéktelen és lakhatatlan - tanya helyére "A Pad" irodalmi, kulturális és művészeti egyesület alkotó házat kíván építeni. Az erről szóló szerződésben a város támogatja az egyesület ezen szándékát. A pályázati és egyéb források elégtelensége miatt csak a tervek készültek el, az építkezés még nem indulhatott meg. De hogy a terv ne merüljön feledésbe, felmerült a "Szekszárdi Magasiskola" írótábor ötlete. A Tolna Megyei Illyés Gyula Könyvtár, illetve a Wosinsky Mór Megyei Múzeum a kezdetektől fogva támogatja a cél megvalósulását.

Genius loci?

A Mészöly tanya igazi értéke ma is az, ami egykor Mészölynek Miklósnak is fontos lehetett. Igen, a hely szelleme. Mészöly szavával a "sűrített Pannónia". Igazi alkotó hely, ahol az évszázados kultúra, a természeti táj, és a borok érzéki öröme, úgy válik egységgé, ahogy a szekszárdi bikavért alkotó borok összeforrnak.

Hol kerül sor az előadásokra?

Mint említettem, a tanya alkotóborrá alakítása csak a tervek között szerepel. Amíg ez meg nem valósul, az előadásoknak és a műhelymunkának a Wosinsky Mór Megyei Múzeum által működtetett Irodalom Háza - Mészöly Miklós Múzeum ad otthont. http://wmmm.hu/ajanlo2. De hogy kimegyünk majd a Porkoláb-völgybe, és Mészöly emlékére megiszunk egy pohár bort, az biztos.

Mi a cél, milyenek lesznek a foglalkozások?

Az írótábor célja, hogy Mészöly Miklós szellemi örökségének jegyében az írásművészet formai, tartalmi, nyelvi és egyéb kérdéseit az irodalmi alkotás iránt érdeklődők számára közel hozza, illetve módszertani segítséget nyújtson azok lehetséges, egyénre szabott megoldásaihoz. A számos hasonló profilú író iskolához hasonlóan a "Magasiskolában" is kimagasló írók, irodalmárok mesterkurzusa jelentené a  képzés alapját.

Kik lesznek az előadók?

A minden év január 19-én, Mészöly Miklós születésnapján kiosztott "Mészöly Miklós Díjjal" kitüntetett írók, illetve barátaik jelentik azt a kört, akik a kurzust vezetik. Idén Tóth Kriszta, Baranyai László, Garaczi László, Győrffy Ákos, Kukorelly Endre, Nagy Ildikó Noémi, Péterfy Gergely és Szkárosi Endre lesznek a "tanárok".

Kiknek a jelentkezését várják?

Nem kiforrott, kész alkotókat várunk, hanem olyanokat, aki valamilyen irodalmi „szakmában”, prózában, versben, drámában, esszében erőt, kitartást és tehetséget éreznek magukban. S természetesen azonosulni tudnak Mészöly szellemiségével.

Időpont, szállás, ellátás, díj?

Az alkotóborra július 8-13. között kerül sor. Szállást a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Kara kollégiuma biztosít. A részvétel, koszttal, kvártéllyal együtt 40 ezer forintba kerül, diákoknak kedvezményt tudunk biztosítani. Esténként és esetenként baráti vendéglátásról a szekszárdi borászok és szakácsok jelesei gondoskodnak, s abban is biztos vagyok – teszem hozzá – hogy igyekeznek majd jó hírét kelteni a városnak.

Tudvalévő, hogy munkásságával és morális tartásával Mészöly jelentős hatást gyakorolt az akkori fiatal írónemzedék mára befutott tagjaira, többek között Nádasra, Kukorellyre, Csaplárra vagy éppen Esterházyra. A Magasiskola célja, hogy „post mortem” a jelen reményteli fiataljaira is hasonló hatást fejtsen ki?

Ez így, ilyen direkten megfogalmazva nem szerepelt a céljaink között. De kétségtelen, a felsorolt előadók képesek arra, hogy tolmácsolják a szellemiségét. Ha valaki, hát ő megérdemli ezt. Nemcsak a modern magyar próza megteremtője, hanem egyben egy példaértékűen egyenes, tartásos személyiség volt. És ezt most sajnos nem árt újra erősen hangsúlyozni. Európai gondolkodás, és egyben ezer szállal a magyarsághoz, annak történelméhez kapcsolódó írói  életmű. Tűhegy pontos megfigyelés, kegyetlen őszinteség, szikár, férfias pátosz és alig értékelt irónia, sőt talán még humor is... de ezt, akik a mesterkurzust vezetik, jobban tudják, mint én.

Hol lehet jelentkezni a MAGASISKOLÁRA?

A legegyszerűbb nálam, e-mailben. jano@igyuk.hu Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

https://www.facebook.com/events/142242625900996/

A Magasiskola című könyv itt kapható

Mészöly Miklós más könyvei

Írókra jó esetben szavaik miatt, a szavaikkal emlékezünk. A csillagok kedvező állása néha alkalmat teremthet arra is, hogy szobrot kapjanak… (Grozdits Hahó írása)

…s bár József Attila egészalakos lovas szobrára még várnunk kell, addig is van minek örülni, hiszen a sajtóban megjelent hírek szerint Ottlik Gézának szobra lett Kőszegen. Annyira kézenfekvő, és annyira egyértelmű ez a szoborállítás, hogy legfeljebb azon lehet csodálkozni, hogy miért nem volt eddig, hiszen Ottlik nélkül kevésbé lenne ma érdekes az egykori katonai alreál, és a katonai alreál nélkül nem lenne Iskola a határon című regényünk. Szándékosan nem állok elő azzal a párhuzammal, miszerint – kultúrpolitikai akarat és némi tőke segítségével – Kőszeg Ottlikkal úgy lehetne „brand”, mint Eger Gárdonyival. (Mondjuk, lenne olyan veszély, hogy Pierrot és cimborája esetleg megírná az Iskola… történetének folytatását, az író kapcája után folyó kalandos nyomozással, szerelemmel, ármánnyal. De nem akarok ötletet adni!)

Van ok az örömre, hiszen Ottlik szobra jó okkal, jó helyre került!

Van ok az örömre, hiszen nem csak szobor van, de hozzá egy olyan idézet is, amit még nem sikerült elcsépelni!

Van ok az örömre, hiszen a mai – egyesek szerint – forradalmi kulturális viszonyok közepette megfelelt volna a szobor szavak nélkül is, vagy alá lehetett volna biggyeszteni valami semmitmondóbb – másként fontos – szösszenetet, olyasmit, ami kevésbé aktualizálható, mondjuk:

„Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával - a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával.”

Van ok az örömre, hiszen a szoborhoz tartozó szöveg nem csak vállalható, de vállalandó is:

„De író nem állhat a hatalom napos oldalán. Nagy vitális energiák, nem regenerálódó idegsejtek pazarlódtak el pusztán arra, hogy megőrizzük a civil becsületünket, emberi méltóságunkat.”

Van ok az örömre…

…csak az zavar egy kicsit, hogy a szoborról beszámoló sajtóanyagokban nem találom nyomát Ottlik Géza kőbe vésett szavainak.

Természetesen, örök jóhiszeműségemet ébren tartva azt feltételezem, hogy annyira lenyűgözte a szobor a fogékony firkászokat, hogy nem vették észre, hogy nem regenerálódó idegsejtek pazarlódtak el pusztán arra, hogy megőrizzük a civil becsületünket, emberi méltóságunkat!

Fotó: Trifusz Péter

– Mivan’zmeg, tanyasi, nyamvadt sutyerákok, másnaposak vagytok, hogy ilyen lassan toltok? – így drukkolt a helyi csapatnak egy bokor mögött ólálkodó - Kémeri Attila riportja Rózsa Sándor fészkéből.

– Mivan’zmeg, tanyasi, nyamvadt sutyerákok, másnaposak vagytok, hogy ilyen lassan toltok? – így drukkolt a helyi csapatnak egy bokor mögött ólálkodó, akkor érkező, fényképezőgépes, biciklis vendég a szekértolás egyik versenyző csapatának. Tudta mit beszél, három éve, a verseny előtti napon maga is végigtolta azt a szekeret (gumis kocsit) félfutásban a majd 1 kilométeres körön. Senki se higgye, hogy az alföldi tanyavilág dűlő útjai kátyútlanok és simák, mint a ma született államkötvény felszíne. Á, dehogy.

Szatymazon vagyunk, pontosabban a falu után még 6 kilométert haladtunk az egyre keskenyedő aszfaltcsíkon, aztán homok. Amin akkor lehet bicajozni, amikor jól megázott, száraz időben gyilkos, káromkodós gyalogtúrává válik. Mire az ember eltolja felpakolt keróját Barátpusztáig, egy heti fitnesz feladat járja át a testet. A belvizes helyzetnek köszönhető, hogy most végig gurultunk a tízpróba helyszínéig, hogy lesben állhassunk a fent említett bokornál, s jól beszóljunk az izzadóknak. Ám a szekértolás-húzás csak egy a néhol vicces, ám többnyire valóban komoly erőpróbák közül. Ilyenek: a csapatok két férfitagja a helyi művelődési ház székébe kapaszkodó hölgyet cipel futva, hogy aztán falusi homokfutó kerékpárral hajtson a vissza a célig. A hölgy, vagy a komák, már nem is tudom… Aztán patkódobálás célba-kosárba, vízhordó-futam a szomszéd tanya gémeskútjából, ahol a kútnál szigorú versenybírák ellenőrzik, hogy a váltófutás-hordás esedékes tagja lehajtja-e az odakészített, kútvízben hűtött pohár bort.

Mert mint azt a tanyai legendáriumokból már tudjuk, aki legény akar lenni, annak a homoki bort is kell bírni. Aztán van karikás ostorral való csattogtatás, talicskában asszonytolás.

Ám nagyot téved, aki azt hiszi, hogy a Rózsa Sándor által is meglakott és kitaposott vidék fiai csak a nyers erővel meg a borivással virítanak. A délután egyik izgalmas versenyszáma a verbális készségeket méri fel. A „kan, vagy szuka?” jellegű, lecsupaszított szaporításügyi kérdések megoldásai mögött olyan archaikusnak tűnő kifejezések rejteznek, mint például az emse, tinó, gádzsér, üsző, süldő… Ez utóbbit itt Szeged alatt sűdőnek mondják persze, de ha itt felsorolnám nektek a két- és négylábúak kortól és nemtől és heréltségtől függő elnevezéseit, hát sokáig olvashatnátok. A riport 2. része

A visszafogott és kifinomult stílusáról ismert Clayton James Cubitt legutóbbi munkája akkora port kavart, hogy az azt közzétevő oldalt már meg sem lehet nyitni. (Ughy Szabina írása)

A brooklyni fotós vett pár decens, titkárnő kinézetű nőt és leültette őket egy asztalhoz, hogy olvassanak fel a kedvenc könyvükből. Van, aki Walt Whitmantól a Fűszálakat olvassa, van, aki Necrophilia Variations (a cím önmagáért beszél) című monográfiát, van, aki Toni Morrisontól A kedves című regényt, de ott van még a kedvencek között Jeanette Winterson egy magyarul nem publikált könyve, Anthony Burgess Gépnarancsa és Bret Easton Ellis Amerikai pszichója is. Átlag tíz perc után aztán a már korábban is el-elmosolyodó, fészkelődő nőknek eltorzul az arca, sikkantgatnak, gyűrik a könyvek lapjait, és végül egy kielégült mosoly kíséretében becsukják a könyvüket. Ha valakinek ez a rövid leírás nem lett volna elég, a youtube aranybányájában megtalálja az összes videót a Histerycal Literature keresőszavakkal. Ő például Alica: Tovább...

Azért ennyire élhetetlen ez a világ, mert túl sokan vagyunk – Illényi Mária riportja a Michael Houellebecq-kel, a XX Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégével készített interjúról.

Az ember lánya felkészül, ha riportra indul, főleg, ha a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégével találkozik. Én is így tettem; és egyre növekvő kíváncsisággal vártam a beszélgetés napját, hogy fény derüljön rá, vajon Houellebecq tényleg egy provokatív botrányhős? Vagy ne’ adj Isten részegen ül majd az interjún, és beleásít a kérdésbe…? Ezt latolgattam akkor is, amikor megérkeztem az interjú helyszínéül megadott For Seasons Hotelbe. Ott előttem még vártak pár újságtól, mert mint kiderült, a délelőtti interjúk el is maradtak. Várakozás közben sikerült megismerkednem Tótfalusi Ágnessel, Michel Houellebecq fordítójával. Elmesélte, hogy 2000-ben találkozott először Houellebecq- szöveggel, egész pontosan Az elemi részecskék című könyvével. Mivel nagyon szikár nyelven ír Houellebecq, nagy kihívást jelentett a fordításban is megőrizni ezt a letisztultságot. Tótfalusi jól ismeri a szerző számos művét. Őszintén érdekelt, melyiket tartja a legjobb könyvének. Szubjektív véleménye szerint az Elemi részecskék a legerősebb regénye, a legkiforrottabb A Térkép és a táj. Az Egy sziget lehetősége viszonylag formátlanabb regény, ellenben nagyon érdekes. Beszélgetésünk ezen a pontján érkezett meg a riportját éppen befejező kolléga, aki szintén megerősítette hogy az első két helyen felsorolt könyv nála is a befutó, és hogy Houellebecq személyesen sem valami bőbeszédű.

Befutott az utolsó előtti riporter is. Közben eszembe jutott, hogy jobban teszem, ha mellőzöm a kifejtős kérdéseket, mivel a hallottak és látottak alapján úgy tűnt, ez „szikár” interjú lesz.

Röpke tíz perc múlva nyílt az ajtó, Michel Houellebecq fáradtan beinvitált.

Az életművében szereplő könyveit, és a Könyvfesztivál alkalmából megjelenő Lanzarote-t olvasva különböző hívószavak kapcsolódtak bennem Önhöz. Arra kérném, hogy minden szó után mondja ki rögtön azt, ami épp eszébe jut róla:

Utazás.

Erről most Jack Kerouac Úton című regénye jut eszembe, aki arról beszél, hogyan tért meg a katolicizmushoz.

Magány.

Hmm. Ez kétértelmű. Szükséges a regényíráshoz, de néha gyötrelmes.

Sziget.

A sziget számomra egy pillanatnyi megállás. Sziget az időben.

Depresszió.

Erről már sokat beszéltem. Ez a modern világ betegsége.

Klónozás.

Nem értem, miért sokkolja ez a lehetőség az embereket.

Szex. Tovább...

Bármennyire is ekézzük az Érik a nyarat, végtelenül szerencsések vagyunk, hogy ilyen könyvről beszélgethetünk. Mészöly Ági írása.

(Érik a nyár - az antológiáról Szekeres Nikolett kérdezte Both Gabit, Varga Bettit és Wittmann Ildikót a Kalicka Bistroban)

Both Gabi, Varga Betti és Wittmann Ildikó, mint a FISZ Kritikustusa-rendezvénysorozatának aktuális főszereplői az asztal egyik oldalán. És Szekeres Nikolett, mint moderátor ezúttal. A másikon a közönség, könnyen megszámlálható, leginkább érdekelt és/vagy szakmabeli, mint efféle eseményeken megszokott.

Az asztalon, terítéken mintegy, a Cerkabella Kiadó újdonsága, az Érik a nyár.

Ha én kötet lennék, remegő lapokkal állnék e személyek elébe egyesével is, nemhogy együtt. Még ha a rendezvény címe – Kritikustusa – azt engedi is sejteni, hogy vita lesz itt, érvek pro és kontra, valaki aláz, valaki magasztal, szigorúan, megkérdőjelezhetetlen esztétikai normák mentén. Már ha lehet ilyet, egyáltalán. Lenne bennem némi félsz, nem is kevés.

Szekeres Niki a kötet címe és koncepciója felől indítja a beszélgetést. Egy ilyen, pontosan körülhatárolható tematika erősen behatárolja az alkotók lehetőségeit, ugyanakkor megmutatja, milyen markánsan elkülönülnek az egyes szerzők szövegei szemléletükben és stílusukban egyaránt. Both Gabi egy harántvágással azonnal a tematizálás negatívumaira hívja fel a figyelmet – ez egy kritikustól egyáltalán nem vehető zokon -: a szigorú behatároltság bizonyos szerzőknél nyögvenyelőssé, erőltetetté tette a szövegeket, néhány meséről messziről látszik, hogy felkérésre készült, s ez nem tesz jót a kötet színvonalának. Tovább...

Landau most nem az állatok prémje miatti leölés ellen tiltakozik, hanem a gyümölcsszedés brutalitása ellen, sokkolja a nézőt a látvány erejével. (Deák Csillag és Kölüs Lajos kettős kritikája Sigalit Landau MOZGÁSTÉR című kiállításáról)

Deák Csillag: Spirálba rejtett erő

One man's floor is another man's feelings, adta egyik korábbi műve címeként (Velencei Biennálé, 2011) Sigalit Landau Paul Simon egyik dalát parafrazálva: One man’s ceiling is another man’s floor. Most Landau Mozgástér című kiállítását nézem a Mélycsarnokban, a Műcsarnok rendhagyó helyén. Mozgás a felszínen, adhatnám írásom alcímének ezt a mondatot. Földfelszín, tengerszín, domborzatok, vízrajzok, az embert kiszolgáló tájak, amiket hol becsülünk, hol meg nem. És gépek. Ember alkotta gépek. Segíteni hivatottak munkánkat. Erőszakosak, és ezt mi tápláltuk beléjük. Megélhetése érdekében sok mindent megtesz az ember és az nem róható fel neki, hogy ennek érdekében kitalál, feltalál valamit. Mondjuk a fát rázó gépet (Négyen léptek a ligetbe, 2012, HD-videó). Tovább...

Kölüs Lajos: Szívverés 

Sigalit Landau művei a földhöz, és a tengeren át az égbe vezetik a nézőt. Amit elénk tár, egyszerre brutális és emberi álomból eredő. Mit teszünk a természettel és honnan eredünk, hol van életünk forrása, kérdezi installációival a méltán híres művésznő, aki a X. kasseli dOCUMENTA-n és két alkalommal a Velencei Biennálén is képviselte Izraelt. Tovább...

A cselekmény minimális, de minden mozzanatnak legalább olyan mélységű jelképes jelentése van, mint annak, hogy Helmer felcipeli haldokló apját az emeleti kisszobába. (Mészöly Ági kritikája Gerbrand Bakker: Az iker című könyvéről.)

Hollandia. Azaz Friesland. A Kárpátok biztonságából elképzelhetetlen, évszázadok állandó harca a tengerrel, a sós széllel a földért. A fríz férfiak kemények. A fríz újszülöttek a legnagyobbak a világon, és ez statisztika, nem kitaláció, mondja holland, azaz fríz ismerősöm. A nappaliknak hatalmas ablakai vannak, és a hatalmas ablakokon nincs függöny. Mert a férfiak sokat voltak a tengeren, és az otthonmaradt asszonyok tisztességét a teljesen átlátható élet garantálta.

Ezt is fríz ismerősöm mesélte. Mást nem nagyon tudtam meg róla-tőle az együtt töltött hónapok alatt.

A holland-fríz falusi házak, tanyák földszintjén hatalmas, világos, belátható nappali, az emeleten zsebkendőnyi hálószobák, sötétek, kifürkészhetetlenek.

Gerbrand Bakker, holland író 2008-ban megjelent regénye, az Iker ezt a kettősséget jeleníti meg: a teljes nyitottság és a végtelen bezártság egyidejű kettősségét. Tovább...

Néha furcsa helyzetekbe sodor az élet! Nem akartam, de elmentem egy koncertre, és a következő nap arra is eljutottam, amire előző nap elidultam. (Libisch Károly írása két koncertről a Budapest Jazz Clubban)

Elnéztem ugyanis a naptárt. De végül mégsem bántam meg. S most egy szuszra beszámolok mindkettőről; az estek főszereplő hangszerei, a szaxofonok okán. Az egyik este Dresh Mihály és Borbély Mihály fújt, a másikon Art Themen volt a címszereplő. Mondanám, hogy „tűz és víz”, de ez nem ilyen egyszerű. Inkább elmagyarázom.

Az 1939-ben Manchesterben született (szoprán- és tenor-) szaxofonos Arthur Edward George Themen polgári foglalkozása mellett – orthopéd sebészorvos – lett az angol dzsezélet egyik jelentős, bár nem meghatározó személyisége. Kezdő zenészként sokfelé megfordult, sok stílust kipróbált. A hatvanas évek közepén\végén például a blúsz [blues]  (Jack Bruce és Alexis Korner mellett) műfajában is szerepelt, de az amerikai dzsez [jazz] képviselőivel, vagy a nevesebb angol zenésszek többségével is játszott (többek közt: Nat Adderley, Ian Carr, George Coleman, Al Haig, Michael Garrick, Graham Collier, Peter Stuyvesant, a Soft Machine, stb. – S itt még folytathatnám a nevek felsorolását, melyek a zenében járatlanabbak vagy a fiatalabbak számára nem sokat jelenthetnek, és nem is tárgyai cikkemnek!). 1995-től van saját zenekara, egy négyes a zongorista John Critchinson-nal. Tovább...

A fél magyar sajtó egy pályaelhagyó újságírón köszörüli a tollát. Vajon irigységből? (Bakos András írása)

ByeAlex nem akkor szúrta el, amikor a közönségszavazatokkal – a zsűri igyekezete ellenére – megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivál magyar döntőjét. A végzetes hiba az volt, hogy miután győzött, hazament, lefeküdt és elaludt – anélkül, hogy mindenkinek, aki kapkodva meg akarta őt szólaltatni, nyilatkozott volna. Még az is elfogadható megoldás, ha összehoz egy tízmondatos sajtóközleményt, menedzsmentje pedig elküldi az érdeklődő szerkesztőségeknek.  „A magyar sajtóban nincs olyan, hogy szabadnap” – oktatta ki szemrehányóan egy kolléga a békítő sajtótájékoztatón, nyilván afölött mérgelődve, hogy vasárnap nem tudott nyilatkozatot kicsikarni az énekesből, pedig a főnökei ezt követelték tőle. „De nálam van!” – zárta le a vitát Alex.Tovább...

…isten(telen)ségnek látszó csalfa vak regény. Mondhatnánk a költővel Ignacy Karpowicz lengyel regényíró Égiek és Földiek címen megjelent vaskos kötetéről. (Grozdits Hahó kritikája)

Csak egy kicsit kellene, hogy fiatalabb legyen a kereszténység, csak egy csöppnyit vitálisabb a katolicizmus! Ha a régi szép időket idéző délcegséggel feszítene a vallás a „nyeregben” (mondjuk, mint a miniszterelnök-helyettesünk Kézdivásárhely főutcáján), akkor magyar közmunkások gyűjtenék a máglyához való rőzsét a provokátor, Karpowicz máglyájához.

Pedig nem rossz srác ez a nem-loyolai Ignác! Csak okos, következetes, és veszettül jó prózaíró, aki Körner Gábor személyében méltó magyar fordítóra akadt. (Utóbbit csak azért említem, mert manapság mintha-mintha hígulna ez a „kaszt”. Is.) Tovább...

Nincs feleslegesebb látvány egy nyári síugrósáncnál, és ez még akkor is igaz, ha a „Lillehammer 1992” felirat meg az öt karika sporttörténelmi távlatot jelez. (Mészöly Ági norvégiai riportsorozata)

Május harmadika, péntek, Hamar. Kinézek a munkahelyem ablakából, és már megint kicsúszik a számon egy illedelmesnek nem mondható kifejezés.

Havazik. Szép, nagy, sűrű pelyhekben hull a hó.

A káromkodásra mindenki felkapja a fejét. Oké, a gyerekek nem (ugye konduktorként tanítok mozgássérült gyerekeket mindenféle szépre-jóra, jelenleg a hasról hátra fordulást gyakoroljuk tizenéveseinkkel), nekik komoly problémát jelent a fejemelés. Magyar kolléganőm egyetértően hozzáteszi a magáét, a norvég asszisztensek pedig pontosan értik, amit mondtam: nem először dolgoznak magyarokkal. Tovább...

Egy ideig akadozott, majd leállt pár percre, de újra bejött. Mindenhol ott van. Most leginkább egy kis magánbirtokon szeretne lenyugodni, de ott is pörgetik. Úgy tűnik, nem tud elmenekülni a „kedves felhasználók” elől. (Hartay Csaba interjúja az Internettel)

Hogy érzi most magát?

Pillanat, kifújom magam. Itt sem hagynak békén. Nincs egy percnyi nyugalmam, folyton százmilliók lógnak rajtam. Ez nem élet. Itt, a pusztában sem tudok felengedni, hogy egy kicsit önmagam lehessek. Tegnap, éjjel kettőkor arra ébredtem egy rövid szendergésből, hogy halkan, susmorogva kommentelnek, szkájpolnak belém, miközben vagy egy millió nyögdécselés is csiklandozta a fülemet. Honnan? Nincs is szomszédom. Ekkor döbbentem rá, hogy nem tudok kikapcsolni. Miért kell rajtam állandóan pornót nézni? Nem hiszem, hogy ennyire izgalmas lenne. Olyan ez, mint éhesen gasztronómiai honlapokat böngészni. Barmok. Ahelyett, hogy a hűtőt nyitnák ki, a laptopjukat buzerálják. Ráadásul mindez rajtam megy keresztül. Nagyon elegem van.

Komolyan vett egy tanyát, és ott sincs nyugalma? Tovább...

Weiner Sennyey Tibor első drámája ugyancsak kíváncsivá tett: Szapphóról, az ógörög költőnőről írta, Indonézia intenzív közegében – mit fog ez nekünk mondani itt és most, a 21. század Magyarországán? (Stenszky Cecília írása Weiner Sennyey Tibor: Szapphó című drámájáról.)

A Radikális Szabadidő Színházat a Nemzeti Színházzal szemben, színházra egy kicsit sem hasonlító helyen: a Malomudvarban találtam meg, de mire véget ért a tragikomédia, nem volt szükség fényesebb bizonyítékokra, hogy elismerjem: a színház nem a kőfalakban, hanem elsősorban a színészekben van. És amikor egy élő szöveg vibráló, élő tehetségekkel találkozik, az eredmény katartikus lesz.

Szimbolikus számok tagolják keresztbe-kasul a darabot: három felvonás alatt bontakozik ki a dráma, a klasszikus drámai szabályokat, valamint a hely, idő és cselekmény hármas egységét megtartva; három leányiskola és három diktátor kavarog a három, más-más módon tisztán látó főszereplő körül, és nem utolsósorban hét színész játszik – huszonkét szerepet. Tovább...

"A juhász munkaköri leírásában az első helyet foglalja el a birkafelügyelet" - Sárközi Richárd Sepercese.

Vegyük ezt a négy sort:

Kelj fel, juhász, ne aludjál,

elveszett a csengős bárány.

Nem aluszok, csak heverek,

nem is igaz, hogy elveszett.

A történet logikája elsőre egyszerűnek tűnik: egy arra járó figyelmezteti a juhászt, hogy azonnal ugorjon, gebasz van, a főkolompos eltűnt, a nyáj vezető nélkül marad, nem lesz, ki jó példával járjon a többi birka előtt. A juhász egy huszárvágással megoldja a problémát. Először is kikéri magának: nem alszik, csak hever. A birka meg ott van, ahol lennie kell, rendületlenül legel. A rejtélynek vége: van megoldás, mert nincs probléma.

Vizsgáljuk csak meg közelebbről szereplőink motivációit! Az első felszólaló erősen kezd, megszólítás nélkül felszólít: “Kelj fel, juhász!” Mintha rögtön azzal folytatná: Tűz van! vagy Jönnek a törökök! A rettentő erős performatívum után teketória nélkül bejelenti a problémát: “elveszett a csengős bárány.” Most értjük csak meg a felháborodást, ami őt működteti: hát hogyazistenbe lehet itt nyugodtan fetrengeni, mikor a csengős bárány sehol? Tovább...

A brüsszeli székhelyű Kantoken könyvkiadó a Döglött kutyával őrzött terület című könyvvel megkezdte Podmaniczky Szilárd könyveinek francia nyelvű kiadását.

A novellákat Bárdos Andrea, Brüsszelben élő színész, rendező fordította, a könyvvel azonos című színdarabhoz, amit április végén mutattak be a Théâtre Marniban, Brüsszelben, vezető belga színészek részvételével: Andréa Bardos, Brigitte Dedry, Charlotte Deschamps, Eric Drabs, Bernard Eylenbosch, Pierre Sartenaer (Szinikritikusok dija 2012. – Legjobb színész díj 2012.), Vital Schraenen. Az előadásra a belga sajtó is felfigyelt, és így írt róla:

Le Soir – Catherine Makereel (24/04/2013)

„Mámorító színdarab a Döglött kutyával őrzött terület. A színészek egymás történetét megszakítva, véletlenszerű dramaturgiával, az előadás hangulatához igazodva adják elő a darabot. Egyszerűsége miatt hatásos, a színészek nyílt, őszinte előadásban játsszák a szerző humorral átitatott, élőbeszédre hangolt szövegét. Több mint egy színdarab, korunk érzelmi eszkalációjának ellenszere.” Tovább...

Alföldi az előadással kapcsolatban azt mondta: erős szándékuk volt, hogy semmiféle privát ügyeket ne vigyenek bele a történetbe. (Magyar Vivien írása és fotói)

Az Európa Kiadó idén tavasszal ismét megjelentette Klaus Mann 1936-os regényét, a Mefisztót. A Szabó István Oscar-díjas filmjének alapjául szolgáló regény új megjelenése egybeesett a Nemzeti Színház leköszönő igazgatója, Alföldi Róbert búcsúdarabjának premierjével, a könyvnek a rendező és Vörös Róbert dramaturg által színpadra írt adaptációjával. Ez alkalomból május 11-én könyvbemutatót tartottak a Nemzeti Színházban, a Mefisztó című kötet szerkesztője, Magyarósi Gizella és Alföldi Róbert részvételével. A beszélgetést Lévai Balázs moderálta.

Magyarósi Gizella elmondása szerint az Európa Kiadó nem tudatosan időzítette a regény újbóli megjelenését a darab bemutatásával egybeeső időpontra. A kötet szerkesztője már régóta szerette volna „visszaszerezni” az Európának a Mefisztót (legutóbb, 2005-ben az Ulpius-ház adta ki), mert úgy gondolja, hogy minden embernek van az életében öt-hat könyv, amelyet újra és újra el kell olvasnia, és Klaus Mann műve egyike lehet ezeknek a könyveknek – az ő életében legalábbis biztosan az. Tovább...

Hartay Csaba író, költő, lapunk szerzője az első és egyetlen a kortárs magyar irodalmi életben, aki vitathatatlan szerzői kvalitásai mellett Aranykalászos gazda lett. (A szerzőt Podmaniczky Szilárd kérdezi)

Mit is jelent ez pontosan? Milyen procedúrát és következményt?

Zaklattak hónapokon át állatokkal, növényekkel, paraszti öntudattal és tűzvédelmi szabályzatokkal, de jól viseltem. Ha az ember tehenészeti telepen költő, azt megjegyzik az irodalmi életben. Parasztként írni csak igazán nagy dolog, bölcsészként túl kézenfekvő. Egyébként az aranykalászos gazdaképzés az 1900-as évek eleje óta létezik Magyarországon, felér egy szakmunkás bizonyítvánnyal. Sőt. Már az én nagyapámnak is volt ilyen végzettsége, akit nagyon tisztelek. De ha ezt meghallaná ma, hogy tisztelem, röhögne egyet, és azt mondaná, hogy igyak meg inkább egy nagy pohár fügebort, amit ő készített. Próbálom bizonyítani, mennyire komoly lettem, de nem megy. Ez nem parasztvakítás. Én vagyok a paraszt, aki vakon dolgozott eddig, de most már látom a kisorolt kukoricát, mert itt a papír a kezemben.

Hogyan fogja befolyásolni az új címed az írói munkáidat?

Agrosznob leszek. Olyan költőkkel nem állok szóba, akik nem tudják, hogyan keletkezik a hígtrágya. És innentől ki tudom majd számolni egy szövegnek nem csak a sortávolságát, hanem a folyóméteren történő tőtávolságát is. Tudni fogom, mennyi műtrágya kell egy kéziratra, hogy a könyvheti kelésre megfelelő lombozatú legyen. Traktorban ülve is lehet verset írni, csak nem kéne közben beindítani. Kultivátorozásnál előny, ha tudja az ember, mit jelent ennek a mondatnak az első szava. Versnél ez nem mindig így van.

Én egyszer fölvettem az életrajzomba, hogy ezüst- és bronzfokozatot nyertem a Balatonátúszást előkészítő téli edzésen. Aztán kitöröltem, mert azt gondoltam, nem lesz hozzá humorérzéke a kurátori közegnek. Te fölveszed az Aranykalászos gazda végzettségedet a szakmai életrajzodba? Bővebben

A levél egy szerelmes lány levele volt, sem több, sem kevesebb, de nekem szólt. Azután írta, hogy elhelyezték Ruszéba, segédforgalmistának. Nem voltunk épp a legjobb lelki állapotban. Méhes Károly írása.

Ezt el kell mesélnem nektek – mondta Todor, a vasúti hálókocsi-kísérő kalauz. Ritkán, ha a szabadnapja a hétvégére esett, szombat délelőtt felkereste a Két jóbarát nevű italmérést, ahol elpoharazgatott régi cimboráival. – Tudjátok, mindig úton vagyok, de sosem utazom. Úgy megyek-jövök, hogy közben itthon maradok. Az az életem, ami az utasokkal történik.

Todor barátai összenéztek. Távollétében néhányszor megbeszélték már, hogy a hallgatag, tömött, fekete bajszú köpcös kalauz mintha megkeseredett volna az utóbbi időben.

Ezúttal az is furcsa volt, hogy magától fogott bele a beszédbe. Nem volt rá jellemző. Összeráncolta a homlokát, mint aki nagyon igyekszik, hogy el tudja mondani, ami a fejében kavarog.

Todor gyorsan ivott még egy korty dimjat borocskát, aztán belevágott. Bővebben...

Egy budapesti iskolában a tanárnő nemrég dolgozatot iratott az 5. osztállyal. Téma: milyennek képzelik el a mai 10 évesek az életüket (s egyben Magyarország jövőjét) 20 év múlva. Koch András Ádám fogalmazása több, mint elgondolkodtató.

2033.
Hajnali 6-kor megszólal az ébresztő. A kék infrafény átjárja a szobát, ahogy az ébresztő villog. Fáradt szemeim lassan kinyílnak és a plafonra meredek. Lassan, nehézkesen felülök. Az éjjeli szekrényen egy lámpa áll. Rajta fémből készült érzékelő. Elhúzom mellette a kezem, s az egész szobát beborítja a fény.  Mellettem feküdt feleségem, de már nincs az ágyban. Idehallom, ahogy a konyhában reggelizik. Felállok. Az ágyam mellett egy íróasztal van. Felette egy kép lóg a falon. Rajta van a feleségem, a kisbabánk és én. Ez a kép pár hete készült az ausztrál strandon. Kinézek az ablakon. A napsugarai minden zugot átjárnak a fák, a fenyvesek, a sziklák, de még a cserjék közt is. A Mátra aljában fekvő piros fedeles lakóházak közt pedig csak úgy füstölög a szmog, ami még idáig is elér. Az égben lebegő gázos csőrendszer miatt nem látni az égbe és az orromat olaj bűze csapja meg. Bővebben.

Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy végre ígéretes, olvasni érdemes, rendkívüli tehetséggel bíró új magyar ifjúsági szerző született. – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]

Végre megtörni látszik a hazai ifjúsági regények rég befagyott tavának jege. A Ciceró Könyvstúdió új magyar szerzőt mutat be nekünk, aki – hála Pegazus sörényének! – nem vámpírokról és/vagy édes-bús kamasz szerelmek nyafogós világfájdalmáról ír. Buglyó Gergely, aki a blogjában így vall magáról: „Debrecenben élek a feleségemmel, a kisfiammal (hamarosan már fiaimmal), valamint Lilivel, a kutyánkkal”, friss zamatot, világlátást, hangulatot hoz, mely a vérbeli ifjúsági regények minden pozitív tulajdonságával bír.
A könyv címe Oni: Szürke vér. Talán épp a manapság dívó szédült vámpírmánia késztette a szerzőt arra, hogy a japán mitológiából ismert oni, azaz „ördög”, „démon”, „szellem” kifejezéssel jelezze: ez a történet valami más.
És valóbán más, méghozzá sokkal jobb! Bővebben