Hogyan képes feldolgozni egy író, mikor egy nap váratlanul kiderül számára, hogy azok az emberek, akik eddig közel álltak hozzá, arra kényszerítette a múlt rendszer, hogy jelentéseket írjanak róla? Egyáltalán hogyan olvassa az író a róla készült följegyzéseket? Többek között ezekről is beszélgettünk Györe Balázzsal.
A most készülő új könyvedről sokat elárul a címe: Barátaim, akik besúgóim is voltak. A cím persze arról nem beszél, hogy mindezt hogyan éled meg? Hogyan tudod kezelni ezt a traumatikusnak tűnő anyagot?
Amikor sok-sok évvel ezelőtt Andor Csaba barátom felhívott, hogy beszélni szeretne velem és a kávéházban, ahova beültünk, könnyes szemmel kezdett mondandójába, először arra gyanakodtam, hogy súlyos beteg, majd arra, hogy megcsalta a felesége (ez lenne az én híres írói fantáziám?), de az a változat meg sem fordult a fejemben, hogy a '70-es években jelentéseket írt rólam. Az ember a barátaiért tűzbe teszi a kezét. Még mindig ott ülök abban a kávéházban, hallgatom a barátomat, aki felfedte magát (talán a felesége és a lánya után én voltam a harmadik, akinek elmondta - nem akarta, hogy esetleg az újságból tudjuk meg). Nem tudom, mit érzek, mert az ilyenfajta érzés (érzet?) még születőben van, korábbi életemben nem ismertem, nincs neve, szörnyűségesen összetett valami, talán sohasem fogom megtudni, micsoda, sohasem fogom tudni jól (rendesen, érthetően stb.) megfogalmazni (természetesen meg kell próbálni).
